In memoriam - Stang Tünde

 

Stang Tünde:

Kapcsolati munka a mozgás- és táncterápiában*

A szerző azt vizsgálja, hogyan illeszkedik a kapcsolati munka a mozgás- és táncterápia folyamatába. A testi élmény fókuszba kerülését a testtudati munka alapozza meg, így lesz elérhető kapcsolati világunk, így aktiválódnak korai kapcsolati mintáink. Kiemeli, hogy a verbális feldolgozás teszi teljessé a folyamatot az élménymegosztáson, a testi-kapcsolati  élményekhez fűződő asszociációkon és a  fogalmilag elérhető emlékeken keresztül, úgy mint Daniel Stern fejlődéselmélete, a memóriarendszerek újabban megismert sajátosságai.

A mikrotörténésekre fókuszáló esetrészletekkel, és saját élményének leírásával segíti a megértést.

A mozgás- és táncterápia** olyan nem verbális terápiás módszer, amely a testi élményt helyezi a gyógyulás, azaz a korrekciós folyamat fókuszába. A terapeuták instrukciói segítségével a csoporttagok, hol zenével, hol csendben, saját testi állapotaikra figyelnek, kapcsolatba kerülnek az őket körülvevő érzékelhető és észlelhető térrel, kontaktusba lépnek egymással. Mindez történhet egyéni, páros, hármas és csoportos munka során, illetve úgy, hogy egy vagy több ember improvizál, miközben a többiek a figyelmükkel vannak jelen, ez a kiemelt tér. A terápia fontos része a verbális feldolgozás: a mozgásos élmények szavakkal történő megosztása, illetve az élményekhez kapcsolódó asszociációk mentén történő feldolgozás.

A mozgás- és táncterápia a kapcsolatba kerülés sokrétű lehetőségét kínálja. Amikor elengedetten, de egyben belső koncentrált állapotban figyelünk a légzésünkre, vagy éppen arra, hogy ha mozdul a fejünk, hogyan követi a gerincoszlopunk, és vele az egész test, saját testi rezdüléseinkhez, állapotainkhoz kerülünk közelebb. Ezt nevezzük testtudati munkának. A figyelem fókuszálhat arra a térre, ami a mozduló, vagy pihenő testet körülveszi. Járás vagy szabad mozgás közben érzékelhető a légáramlás, amit kelt a saját testünk, illetve a többieké. Törődhetünk a fejünk feletti térrel, belenyúlhatunk, végigpásztázhatjuk a tekintetünkkel.  Mindeközben természetesen kapcsolatba kerülünk egymással.

A terapeuta instrukciói teret adnak a testtudati munkának, a kreatív improvizációnak, a tér érzékelésének, és a másik emberrel való kapcsolatba kerülésnek és elválásnak. Az instrukció teret és időt, azaz lehetőséget teremt, de az minden esetben a csoporttag szabadsága, hogy ezt a lehetőséget mire használja. (Egy onkológusoknak tartott workshopon intenzív mozgás után a hátunkon fekve pihentünk a talajon. Egy idő után azt instruáltam, hogy anélkül, hogy a fejünk megmozdulna, a tekintet pásztázza végig mindazt, ami látható, majd a tekintet megmozdította a fejet, és az egész testet. A mozgást követő verbális körben az egyik csoporttag azt mondta, neki az a helyzet volt a legmegdöbbentőbb, amikor feküdt mozdulatlanul, csupán a tekintete járt körbe. Ekkor értette meg ugyanis, hogy súlyosan beteg, gyakorlatilag mozgásképtelen betegei is képesek mozogni. Ezt az orvost saját testi tapasztalata a páciense állapotának jobb megértéséhez segítette.)

Az előadás az együttes, illetve az egymás figyelmében történő mozgásra, azaz a kapcsolati munkára fókuszál. Arra keresem a választ, hogy vajon mit tud a test, és a testi illetve mozgásos kapcsolat, ami a gyógyulás szolgálatába állítható. A választ egy személyes mozgásos élményem megosztásával és lélektani elemzésével kezdeném.

Balla Katalin kontakttáncos és koreográfus néhány napos „szabadtéri” improvizatív táncot vezetett Erdélyben. Az egyik gyakorlat során párban dolgoztunk az erdőben. Közösen választottuk ki a saját terünket. Ezt követően egyikőnk becsukta a szemét, a másikunk pedig vezette őt egy úton, amely ugyanott ért véget, ahol elkezdődött. Az út során a kísérő ismerkedett mindazzal, ami felkeltette az érdeklődését, majd ehhez az élményhez hozzásegítette csukott szemű társát. A rendelkezésre álló idő leteltével a pár cserélt. Akit idáig kísértek, nyitott szemmel vezette társát ugyanazon az úton, amelyen ő haladt, és ismertette meg mindazzal, amivel ő ismerkedett.

Mi minden történt a kétszer fél órás munka során? A párommal, Gáborral abban állapodtunk meg, hogy én vezetem őt először. Becsukta a szemét, én a vállamra tettem a kezét, és vezettem. Nagyon kis távolságokat tettünk meg, mert sok volt a megismerni való. Amikor „birokba vettem egy tárgyat”, Gábort kis időre magára hagytam. Leguggoltam, és megszagoltam egy gombát, átöleltem egy fatörzset, és mellsőtesttel, karral, tenyérrel érzékeltem a kérgét, arcomhoz érintettem a páfrány fonákján lévő spóratokokat, még tűlevelet is ettem. Minden érzékszervemmel valóban birokba vettem azt, amivel ismerkedni kívántam, úgy, ahogy ezt a csecsemő teszi. Amikor „kiismerkedtem magam”, Gábor kezét visszahelyeztem a vállamra, és mozgásom segítségével „helyzetbe hoztam”, így ő is érezte a gomba illatát, végigsimította a fakérgét, és arcával simogatta a páfrányt. Hasonlóképpen tett, mint én, de soha nem ugyanúgy. Amikor megérezte a gomba illatát, elmosolyodott, közelebb hajolt, és ekkor letörte a gomba fejét. Kezével megkereste a földön, beleszimatolt még egyet, és gondosan visszahelyezte a szára mellé. Amikor átölelte a fát, hosszan érzékelte annak kérgességét az arcával és a homlokával, amit én nem tettem. Az út során az élményeim megoszthatók voltak vele, de ez soha nem azt jelentette, hogy pontosan ugyanazt éljük át. Amikor szerepet cseréltünk, Gábor egy-két kivételtől eltekintve valóban ugyanazon az úton vezetett végig, amin én őt. Mit jelent ez? Természetesen azt, hogy Gábor emlékezett, merre járt, és mi történt vele. Emlékezett, valamint mindazt, amit tapintásával, hőérzékelésével és szaglásával érzékelt összekötötte a tárgyak látványával. Fel tudta idézni, hogy „Igen, ennek a gombának a feje tört le, amikor megszagoltam.” De az is előfordult, hogy csak ment a lába a helyes irányba, anélkül, hogy verbálisan elraktározott emlék vezette volna. Amikor én érzékeltem csukott szemmel, az aktuális élmény mellett felidéződött a nyitott szemmel történő találkozásom az adott tárggyal, és több esetben az is, ahogyan Gábor ismerkedett. Ezek az emlékek szerves részeivé váltak éppen aktuális élményeimnek.

A lázárfalvai erdő „szó előtti tartománnyá” (Klein, 1999) alakult erre az egy órára. Élményeink nagyon hasonlítottak azokra a kapcsolati történésekre és azokra az élményekre, amelyeket anya és csecsemője élnek át. (Félig-meddig zárójelben jegyezném meg, hogy Balla Katinak, akinek nem terápiás célja volt a gyakorlattal, a tánctábor idején volt fél éves a kislánya.)

A mozgásterápiás folyamatban a kapcsolati munka, ötvöződve a többi munkamóddal, lehetővé teszi, hogy átéljük azokat a kapcsolati történéseket, amelyek Stern szavával élve nélkülözhetetlenek az élet első éveiben ahhoz, hogy végighaladjunk a szelf-fejlődés útján. A mozgó test, akár érintkezik a másik testével, akár nem, olyan érzésformákat teremt, amelyek alapvető életfolyamatokhoz, azaz a lélegzés, megéhezéshez, kiválasztáshoz, elalváshoz, vagy álomból ébredéshez kötődnek. Stern szerint ezek az érzésformák mindvégig velünk vannak, akár tudunk róluk, akár nem, miközben a „rendes” érzelmek, (az öröm és a szomorúság, a düh vagy a bánat) jönnek és mennek bennünk.(Stern,1985) Ezek az érzések egyidősek velünk, és legtöbbjükre nincsenek szavaink. Stern hullámzónak, elhalványulónak, kitörőnek, elnyújtottnak, kirobbanónak jellemzi, és „vitalitási affektusoknak” nevezi őket (Stern, 2003). Ezek a vitalitási affektusok segítik a csecsemőt – és a mozgásterápiás csoport résztvevőit – önmaguk és a másik bontakozó érzékeléséhez. A szelf-fejlődés következő stádiumában a csecsemő megtapasztalja, hogy hatással tud lenni saját magára és a világra: mozdulatait ő maga hozza létre, és ő szabályozza, magát összefüggő fizikai egységnek éli meg, és megtapasztalja saját érzéseit. Eközben önkéntelenül írja önmaga történetét, azaz emlékezik mindarra, amit átélt (Stern, 2003). A csecsemő nemcsak önmagát, hanem a másikat, és a másikkal való együttlétet is megtapasztalja. Ez az együttlét, azaz a „fontos másik” (Stern, 2003), jelenléte szükséges ahhoz, hogy a csecsemő átélhesse, és szabályozni tudja saját izgalmi és érzelmi állapotait, valamint átélhesse az alapvető biztonság, illetve a kötődés élményét. Míg az élet kezdetén az anya közvetlen fizikai jelenlétére van szükség, az idő múlásával a csecsemőt tapasztalatai és pszichofiziológiai érése egyre inkább képessé teszi arra, hogy az anyával való együttlétről belső képet alakítson ki. Ez a belső kép, azaz a „felidézett másik” jelenléte elegendő ahhoz, hogy a csecsemő – ha kis időre is, de - eligazodjon a világban (Stern, 2003). Ezeknek az alapvető tapasztalatoknak a talaján válnak a személyes élmények megoszthatókká. A csecsemő érdeklődéssel fordul afelé, ami anyja figyelmét leköti, és mindent megtesz annak érdekében, hogy saját örömét vagy bánatát megoszthassa az állapotaira érzékeny, empátiás másikkal. Anya és csecsemője egymásra hangolódva osztoznak érzelmi állapotaikban, miközben soha nem élik át pontosan ugyanazt, mint a másik. A második életévtől kezdve, amikor a csecsemő megtanul beszélni, a szavak jelentősen átalakítják a korai nem verbális testi élmények emlékét. Stern úgy fogalmaz, hogy ezeknek az élményeknek a verbalitás megjelenésével kettős életük lesz: egyik az eredeti életük, a nem-verbális élmény, a másik élet pedig az élmények szavakba öntött változata (Stern, 2003). Izgalmas, és pszichoterápiás jelentőséggel bír az élmények tudatosodása és szavakká formálódása a korai fejlődés során és a mozgásterápiás folyamatban egyaránt. A korai kapcsolat és annak finom alakulása az anya és a csecsemő közös alkotása. Ez a közös alkotó folyamat vezet el ahhoz, hogy saját határaink fenyegető elvesztése nélkül élhessük át a másikkal való együttlét intimitását, illetve jó érzéssel lehessünk csupán sajátmagunkban, azaz egyedül.

Előadásom elején jeleztem, arra keresem a választ, hogy a test milyen tudása válhat terápiás anyaggá és terápiás erővé. Az egyik ilyen erő, hogy a test képes azokra az élményekre emlékezni, amelyek a szavak számára hozzáférhetetlenek. Jól ismert, hogy emlékeink különböző idegi struktúrák által szabályozott memória-rendszerekben tárolódnak. Míg az általunk átélt események verbális emléknyomainak megőrzéséért az explicit memória felelős, addig a motoros készségeink, érzelmeink és kondicionált válaszaink az implicit memóriában rögzülnek. Simon Mária és munkatársai (2001) fejtik ki egyik tanulmányukban az egymástól eltérő memóriafajták működésének és fejlődésének pszichodinamikus terápiára vonatkozó jelentőségét. Az implicit memóriáért felelős idegrendszeri központok anatómiai érése az élet kezdetén sokkal nagyobb ütemben zajlik, mint a verbális, azaz explicit memória agyi területei. Ez azt jelenti, hogy a korai időszak kapcsolati történései, valamint ezeknek a történéseknek a hatására kialakult korai kötődési mintázatok, annak ellenére, hogy verbálisan nem hozzáférhetők, nem felejtődnek el, sőt makacsul beleivódnak emlékezetünkbe. Nemcsak a preverbális időszak történései maradnak rejtve a tudatos, verbális emlékezés számára, hanem gyakran a fájdalmas, traumatikus események is. Úgy tűnik, hogy amikor elfelejtünk egy fájdalmas, vagy félelmetes élményt, az csupán az explicit memórián keresztül válik elérhetetlenné, a testünk hűen őrzi az élményhez kapcsolódó érzéseinket, és fiziológiai állapotainkat, sőt olykor maguk az implicit memóriában tárolt érzések gátolják meg a tudatos emlékezést.

Mária negyvenes évei közepén járó asszony. Határozott, jó kiállású, munkahelyén ő az egyik legkedveltebb és legsikeresebb vezető. Önállóan és nagy teherbírással szervezi családja életét, egyetlen feladatot bíz férjére, a fürdőszoba takarítását. Mária rosszul van, ha a fürdőt, vagy a WC-t kell takarítania. Az asszonynak még egy furcsasága van. Akár nappal, vagy éjszaka alvás közben keze, vagy lába kissé beszorul, Mária pánikkal reagál, kapálózik, és riadtan igyekszik kiszabadítani magát. Nemrég értette meg tünetei okát. Anyja említette neki, hogy gyerekkorában, a fürdőszobában verte meg rendszeresen, úgy, mint a lovat. Kezét lefogta, hogy ne tudjon kapálózni. Az anya szerint sikeres volt nevelési módszere, mert egy idő után elég volt csak annyit mondania: „fürdőszoba”, és a kislány mindjárt megjavult. Mária egyáltalán nem emlékszik a verésre, pontosabban csak a teste emlékezik.

Sára huszas évei végén járó fiatal nő. Egyetemi tanulmányai kezdete óta él szüleitől távol. Mindkét szülő önkéntelenül küzd lányuk leválása ellen, amitől Sára gyakran nagyon szenved. Egyik alkalommal hosszú páros munkában dolgozott egyik férfi csoporttársával, akit kedvelt ugyan, de gyengének és bizonytalannak is gondolta. Ugyanezeket a jelzőket használta, amikor apjáról beszélt. Az apa, aki több ízben kimutatta lánya iránti erős ragaszkodását, folyamatosan féltette őt, erősen akadályozva ezzel abban, hogy Sára bízhasson saját erejében és eszében. A páros gyakorlatban Sára és András egymás tekintetében mozgott. Amikor egyikük csukott szemmel „táncolt”, másikuk csendben figyelte őt. Sára hosszan, finoman, de magába zárva táncolt a földön. Egy idő után egyre erősebb késztetést érzett, hogy eltávolodjon Andrástól. Felállt és elindult, ekkor még nem tudta, hogy visszatér-e hozzá. Biztonságosan járt csukott szemmel, azonban egyszer csak megállt a lába. Pár pillanat múlva valami sűrűséget érzett a homloka előtt. Amikor kezét a homloka elé tette, a falat tapintotta. Sára egy boltív előtt állt meg egy-két centire, ha egy kicsit is továbbmozdult volna, beverte volna a fejét. Nagyon melengető és biztonságos érzés öntötte el. Tapasztalata abban erősítette meg, hogy képes egyedül járni az útját. Továbbment a teremben, de amikor „hetedik érzéke” megállította az ütközés előtt, már tudta, hogy vissza fog találni Andráshoz, és apjához, akit András testesített meg a számára. Azt is tudta, hogy ehhez idő kell, és mindaz, amit ő átél és megtapasztal ezen az úton, átírja Andrással és apjával való kapcsolatát.

A mozgás és táncterápia lehetőséget ad az “implicit kapcsolati tudás” (Pető, 2003), azaz a korai kapcsolati élmények nem verbális úton történő reprezentációinak megjelenítésére és mozgáson keresztül történő korrekciójára. Egyrészt lehetővé teszi a mozgásos élményen keresztül történő kapcsolódást a másik emberhez, illetve azt a folyamatot, ahogyan “egymásra lel” az aktuális testi élmény és a hozzá kötődő kapcsolati emlék. Az is előfordul, hogy a testi élmény közvetlenül előhív traumatikus kapcsolati emléket, vagy a verbális feldolgozás során a csoporttag asszociációi vezetnek el ezekhez az emlékekhez.

A mozgás- és táncterápiában a korrekció egyik fontos terepe a kapcsolati munka során történő kölcsönös egymásra hangolódás, illetve a személyes történések megoszthatóságának az élménye. Ez akkor történhet meg, ha a terapeuták saját testi és érzelmi elérhetőségükkel vannak jelen, miközben kognitív szinten is követik az egyéni és csoportos dinamikai történéseket. Ezen az érzékeny kapcsolódáson keresztül járulnak hozzá  mozgásos instrukcióik és a verbális interpretációik a gyógyulás folyamatához.

 

Irodalom:

Klein, M. (1999): A szó előtti tartomány. Budapest, Akadémiai kiadó.

Pető K. (2003): Az implicit kapcsolati tudás. Új szempontok a pszichoterápia hatásmechanizmusának megértéséhez. Psychiatria Hungarica, 18:217-225..

Simon M., Tényi T., Trixler M.: Memóriafajták a pszichodinamikus megközelítés tükrében. Pszichoterápia, 10:332-341, 2001.

Stern, D. (2003): A csecsemő személyközi világa. Budapest, Animula.